Az eredeti cikk 2019.03.02-én került publikálásra a „The Japan Times”-on. (link)

Élet napról napra: Egy hajléktalan fekszik Tokyo Shinjuku körzetének utcáján januárban. / Miura Yoshiaki

A hetven éves Hara Yoshitomo már lakásban él, de jól tudja, milyen is Tokyo téli utcáin való alvás.

„Ha van nálad 100¥ vagy 200¥, a McDonald’s hajnali 3-ig nyitva van,” mondta Hara december végén Tokyo Ikebukuro körzetében. „Mikor bezár, elmész az állomásra. A redőnyöket 4-kor nyitják.

„Az alagsori üzletközpontoknál jó idő van, ezért odamész,” mondja. „Kiteríted a kartonpapírod és megpróbálod eltakarni az arcodat. Tucatnyi másik, alvó embert is találni ott. Nyáron alhatsz az egyik parkban. Délután elmehetsz egy olyan üzletbe, mint a Yamada Denki, ahol van ülőhely; ott tudsz pihenni.”

Hara egész mostanáig egyike volt a Japán szerte elő 4.977 hajléktalannak; ez volt a legfrissebb adat, amit múlt júliusban közölt az Egészségügyi, Munkaügyi és Népjóléti Minisztérium. Ez volt az első alkalom, mióta a minisztérium 15 évvel ezelőtt elkezdte jegyezni az adatokat, hogy ez a szám leesett 5.000 alá.

A módszert, amivel a minisztérium az adatokat gyűjti – a helyi hivatalnokok délutánonként a körzeteket járják, nem előírásos megfigyeléseket végezve – sok kritika ért a pontatlansága miatt. A Tokyo központú non-profit szervezet, a Képviseleti és Kutatóközpont Hajléktalanoknak saját, félévenkénti számadatokkal rendelkezik, amelyet több mint 800 önkéntes éjszakánkénti munkájával gyűjtött. Szerintünk a valódi szám a hivatalos adatok 2,5-szerese.

A sajátos számadatok dacára, a Japánban élő hajléktalanok száma tagadhatatlanul csökkent az elmúlt években. Mikor a minisztérium először kezdte vezetni az adatokat 2003-ban, a hivatalos számuk 25.296 volt.

Az 1990-es évek elején, a gazdasági buborék kipukkanásának káros mellékhatásaként hirtelen megemelkedett a hajléktalanok száma, munkásoknak adták ki az útját, és a kék műanyag sátrak is megsokasodtak a városokban az ország egész területén. Mindez olyan jelenséget képzett, amit Japán nehezen tudott kezelni: Az ország, amely megalapozta helyét a globális gazdasági nagyhatalmak között, most egyik pillanatról a másikra a saját utcáin volt kénytelen szembenézni a nincstelenséggel.

1994 februárjában, a fővárosi kormányzat és a Shinjuku kerület együttes fellépéssel kísérelte meg erővel felszámolni a Shinjuku állomás és a fővárosi kormányzati épület között létrejött és ott terpeszkedő „kartonpapír falut”. Több száz hajléktalant helyeztek át a hivatalnokokkal történt erőszakos összeütközést követően. Ez az eset rávilágított a hatóságok kötelékében uralkodó azon hozzáállásra is, mely szerint a hajléktalanok nem többek, mint szemet bántó kellemetlenségek.

Hajléktalan ül a tokyo-i Yurakucho körzet vasúti kereszteződése alatt januárban. / Miura Yoshiaki

A helyzetük javításában azóta sok előrelépés történt. Különféle mozgalmak nyomásgyakorlását követően, 2002 augusztusában egy különleges cselekvési terv került kihirdetésre, amely a hajléktalan lakosság önrendelkezési szabadságát volt hivatott támogatni. Ez volt az első alkalom, amikor a kormány elismerte felelősségét, hogy segítenie kell a helyi önkormányzatokat a hajléktalanság kezelésében.

A törvény garantált segítséget nyújtott álláskeresésben, és segítette a dolgozni akaró hajléktalanokat, hogy közösségi, vagy magán háztartásba költözhessenek. Továbbá elérhetővé tette számukra a közegészségügy és az egészségügyi intézmények használatát is.

Mindez lehetővé tette a legutóbbi számadatokban látott csökkenést, viszont több ezren élnek még mindig Japán szerte az utcákon. Ők olyan problémákkal néznek szembe, amelyeket a lakosság többi része nem képes – vagy még csak nem is akar – felfogni.

„Az átlagember kartávolságot tart tőlem,” mondta a Fukushima prefektúrából származó, 64 éves Owada Takashi, aki közel egy évig élt az utcán. Jelenleg egy lakásban él a tokyo-i Nakano körzetben, miután három hónapot töltött egy szálláson, mialatt 2017 decemberében Saitama prefektúrából a fővárosba költözött.

„Az emberek nem akarnak a közelembe jönni,” mondta Owada. „Ettől nyomorúságosnak érzem az életemet. Sajnáltam önmagamat. Gondolkoztam azon, hogyan is kerülhetnék ki ebből a helyzetből. Sok ember nézett rám úgy, mintha csak azt kérdeznék, hogy mégis mit gondolok, mit csinálok.”

Abban a japánban, ahol a társadalom tradicionálisan nagy jelentőséget tulajdonít az önállóságnak, súlyos bélyeg hajléktalannak lenni. Sok hajléktalan érez szégyent a saját helyzete miatt, és elrejtőzik a nyilvánosság szeme elől parkokban, gyorsforgalmi utak alatt, vagy folyópartok mentén élve. Sokan próbálkoznak beleolvadni a társadalomba, az éjszakát szaunákban vagy internetes kávézókban töltve, mikor anyagi lehetőségük azt engedi.

Jogilag az utcán való kéregetés illegálisnak számít, viszont a berögződött magatartások ezt a viselkedést egyébként is nem-létezővé teszik.

„A hajléktalanok dolgozó emberekként tekintenek magukra,” mondja Inaba Tsuyoshi, a Moyai non-profit szervezet társalapítója, és aki a hajléktalanok jogainak szószólója már hosszú évek óta. Ő első ízben 1994-ben, Shinjuku megtisztításakor bonyolódott az ügyeikbe.

Inaba Tsuyoshi, Moyai non-profit szervezet társalapítója azt mondja, hogy a hajléktalanok dolgozó emberekként tekintenek magukra / Andrew McKirdy

„Ez különösen igaz az 1990-ben hajléktalanná vált emberekre,” mondja. „Sokan közülük építkezéseken dolgoztak, és még ma is magukban hordozzák ezt a büszkeséget. Szerintük a kéregetés szégyellni való dolog. A japán társadalomban nincs kultúrája a hajléktalanok iránt érzett részvétnek. Ugyan látni kéregető hajléktalanokat, de pénzt nem fognak kapni.”

A Japánban élő hajléktalanok más módokon is képesek pénzhez jutni. Többen az alumínium dobozokat gyűjtik, és adják el az újra-feldolgozó üzemeknek. Egy 45 literes zsák, tele összenyomott dobozokkal, körülbelül 5 kg-ot nyom, ezért nagyjából 500¥-t kapnak. Mások eldobott képregényeket és magazinokat gyűjtenek és adnak el, néhányan a nyári hónapok alatt a tűzijáték maradványokat takarítják fel.

A szerencsésebbek találhatnak napról napi foglalkoztatási lehetőségeket munkásként. Ezek, a hajléktalanoknak számára is elérhető munkalehetőségek többnyire fizikai erőkifejtést igényelnek, de sokan nem alkalmasak az ilyen feladatra.

2017 szeptemberében, az Egészségügyi, Munkaügyi és Népjóléti Minisztérium felmérése alapján, a japán hajléktalanok 42,8%-a volt 60 éven felüli. Ez volt az első alkalom, hogy ez az érték 40% fölé emelkedett. Az átlagéletkor – 61,5 – első ízben haladta meg a 60-at.

Az első kanadai, aki misszionáriusként érkezett Japánba 48 évvel ezelőtt, és aki az elmúlt 30 évben a Sanyukai non-profit szervezetet vezette, Jean Le Beau, úgy hiszi, hogy a közvéleménynek rosszak a benyomásai a hajléktalanok viselkedésével kapcsolatban.

A kanadai Jean Le Beau, misszionáriusként érkezett Japánba 48 évvel ezelőtt, és aki az elmúlt 30 évben a Sanyukai non-profit szervezetet vezette. / Miura Yoshiaki

„A Japánok rengeteget dolgoznak. Ők viszont azt gondolják, hogy a hajléktalanok meg nem akarnak, pedig ennek épp az ellenkezője igaz,” mondja Le Beau, akinek a szervezete élelmet, menedéket és egészségügyi ellátást biztosít a hajléktalanok számára Sanya-ban, Tokyo északkeleti, szegényes városrészén.

„Nem hiszem, hogy az emberek bármit is képesek elfogadni a saját világukon kívül,” mondja. „Nincs kapacitásuk a saját látóterükön túlra tekinteni. Ugyan van TV-jük, de nehéz a képernyőn keresztül másokkal részvétet érezni.

„Nagyon kevesen vannak, akik hozzászoktak már a hajléktalan léthez. Senki sem akar hajléktalanná válni. Mindegyikük a saját helyzetéből kifolyólag lett azzá.”

Kikerülni a hajléktalan létből egy hosszú és tekervényes út. Még a kormány nyújtotta szociális segélyre való jelentkezés is egy megterhelő folyamat lehet.

Inaba elmondása alapján, a népjólléti hivatalnokok az 1980-as és 90-es években tevékenyen beszélték le a hajléktalanokat a segély igénybevételéről.

Inaba úgy írta le a hivatalnok használta nyelvezetet, hogy az sértő és lekezelő volt, emellett pontatlan és félrevezető információkat adtak. Inaba a „mizugiwa sakusen” kifejezést használta – ami a hadászatban alkalmazott szóhasználat, és azt a taktikát jelöli, ami során a betolakodókat egyből a partraszállás után elkezdik visszaverni.

A 2000-s évek elején, Inaba és társai, jogászokkal összefogva, támogatást nyújtottak a szociális ellátásra jelentkező hajléktalanok számára, ezzel kényszerítve változást a hivatalnokok, kérelmekkel kapcsolatos hozzáállásában. Habár a rendszerrel összefüggő, egyéb problémák még mindig fennállnak.

„Több hajléktalan is úgy érzi, hogy inkább a segély nélkül próbál meg boldogulni, ezért nem is folyamodik utána,” mondja Kazunori Yui, a Sanyukai igazgató-helyettese. „Néhányan nem is tudják, hogy egyáltalán van ilyen lehetőség. De a lényeg az, hogy nem akarják, hogy a családjaik tudomást szerezzenek a helyzetükről.”

„A szabály, hogy csak akkor vagy jogosult az ellátásra, ha a családod nem képes gondoskodni rólad, vagy bármely más módon támogatni. Ezért először azt ellenőrzik, hogy a családod képes-e támogatni. Sokan nem akarnak a családjuknak gondot okozni, vagy elárulni nekik, hogy hajléktalanok.”

Miután megkapták a segélyt, első lépésként egy szálláson helyezik el őket. Ez jellemzően egy nagy, közös hálóterem megosztását jelenti, számos másik ellátottal. Mielőtt kézhez kapják, a kapott ellátásból hónap elején levonják a lakhatás, a közművek és az étkeztetés költségét.

Mindazonáltal, nem mindenki kedveli a megosztott hálótermet. Sokan nem képesek megbirkózni a társadalom okozta nyomással, ezért válnak hajléktalanná. Az idegenekkel való együttélés okozta stressz pedig visszaüldözheti őket az utcára.

„Képes voltam napi szintű munkákat vállalni, éjjelente a parkokban vagy a buszállomás padjain aludni, viszont a munkák kezdtek elapadni, ezáltal a pénz is, ezért elmentem a helyi önkormányzathoz érdeklődni, hogy folyamodhatok-e ellátásért,” mondta a 46 éves Watanabe Motonobu, aki az utolsó 3 évet egyedül töltve élte egy szobában, ideiglenes munkák, egészségügyi problémák és hajléktalanság hosszúra nyúlt történetét követően.

„Beraktak egy szobába, három másik emberrel,” mondja Watanabe. „Fizetned kell a reggeliért és a vacsoráért is, ha eszel, ha nem. Miután kifizettem mindent, nagyjából 20.000¥-em maradt egész hónapra. Nem szeretek együtt élni más emberekkel. Ijesztőek voltak, és nem illett hozzám. Volt valamikor egy napig, vagy hétig nem mentem vissza.”

A Tenohasi non-profit szervezet étellel, ruhával, tanácsokkal és orvosi vizsgálattal látja el Ikebukuro-ban a hajléktalanokat. / Andrew McKirdy

Sok ember ingázik oda-vissza a hajléktalanság és a szállások között. Seino Kenji, a Tenohasi non-profit szervezet igazgatója, akik étellel, ruhával, tanácsokkal és orvosi vizsgálattal látja el Ikebukuro-ban a hajléktalanokat, úgy hiszi, hogy a megoldás a lakhatásban keresendő. Ez a megközelítés elsőként az 1990-es években indult az Egyesül Államokban. A pártolók egyszemélyes szobákba költöztették a hajléktalanokat ahelyett, hogy az átmeneti időszakokat kommunális menedékhelyeken töltötték volna.

2014-ben, Inaba Tsukuroi Tokyo Tőkealapja létrehozott egy kísérleti szervezetet, amit Tsukuroi Háznak neveztek el. A ház Tokyo Nakano körzetének, Numabukuro állomásánál helyezkedett el. A létesítmény hajléktalanoknak nyújtott egyszemélyes különszobákat, és azok közül, akiket itt szállásoltak el, már 60-an élnek saját lakásban.

A probléma viszont nem ér itt véget.

„Az, hogy az emberek egyedül halnak meg, a társadalom nagy problémája,” mondja Le Beau. „Nehéz kijelenteni, hogy egy eset lezártnak tekinthető, csak azért, mert sikerült az illetőt ellátáshoz juttatni. Próbáljuk bevonni őket is a segítségnyújtásba azzal, hogy bevesszük őket ételt osztani. Emellett igyekszünk megbizonyosodni, hogy telefonon és a lakóhelyükön elérhetőek legyenek, illetve látogatjuk is őket. Ez nagyon fontos. Habár a hajléktalanok száma csökken, a Sanyukai leterheltsége továbbra sem enyhült.”

Ahogy az emberek egyre több időt töltenek el az utcákon, családjaikkal megszakítva minden kapcsolatot, a magány és elszigeteltség komoly problémává léphetnek elő. Le Beau hevesen védelmezi mindazon embereket, akik a Sanyukai szolgáltatásait igénybe veszik – szinte kizárólag idős emberek – és úgy hivatkozik rájuk, mint saját családjára. Négy évvel ezelőtt, a csoport nevével jelzett síremléket állítatott, ezzel adva nekik halálukban méltóságot és szolidaritást.

2017-ben, a Tsukuroi Tokyo Tőkealap létrehozta a Shio No Michi nevű kávézót, nem messze a Tsukuroi Háztól. Ez a kávézó a házat elhagyó, már saját lakással rendelkező embereknek ad egy helyet, ahol találkozhatnak, illetve még munkalehetőséget is biztosíthat számukra. A kávézó saját kávészemeiből pörkölt kávéját árulja az első emeleten.

Több, korábbi hajléktalan szintén segítséget nyújt az ételosztások és az éjszakai őrjáratok alkalmával, ezzel adva maguknak a felelősség és a valahová tartozás érzését.

„Eddig sosem volt olyan hely, amit otthonomnak hívhattam, vagy emberek, akikhez tartózhattam volna,” mondja Watanabe. „Mindig magam voltam, de most vannak emberek, akik törődnek velem.”

Watanabe két éve parkok takarításával foglalkozik. Annak idején hozzászokott, hogy egyedül éljen egy szobában, miután szorongás kezdett kialakulni nála. Úgy hiszi, hogy jelenléte az ételosztásokon segíthet a hajléktalanokon, mert ezzel megmutathatja, hogy van kiút.

A szélesebb körű társadalom véleménye már más lapra tartozik, de Seino hiszi, hogy a hozzáállás változóban van.

„Mikor a gazdasági buborék kipukkadt, hirtelenjében sok ember találta magát az utcákon, és ez első gondolat, ami az emberek fejében megfogant, hogy miért nem mennek dolgozni, mikor annyi az elérhető munkalehetőség,” mondja Seino, aki elsőként akkor került kapcsolatban a hajléktalansággal, mikor az alsó-középiskolai diákjai, akiknek társadalomtudományt oktatott, halálra vertek egy hajléktalant, még 2002-ben.

„A 2000-s évek második felében hallhattunk először olyan kifejezéseket, mint „szegény munkavállalók” és „gyermekszegénység”,” mondja Seino. „Ezután összecsuklott a Lehman Brothers, és a részmunkaidős és szerződéses munkavállalók elkezdték elveszíteni a munkájukat. Az emberekben ekkor kezdett tudatosulni az a tény, hogy Japánban is ott a szegénység, és felfogták, hogy vannak olyanok, akiknek szüksége van a segítségre. Noha már kevésbé jellemző az a magatartás, hogy mindenkinek önmagáról kell gondolkodnia, viszont kulturális szinten, még mindig ez a meghatározó hozzáállás az országban.”