Az eredeti cikk 2017.05.13-án került publikálásra a „The Daily Beast”-en. (link)

A törvény talán változik, viszont az igazságot nehéz érvényesíteni, legyen szó akár a 2. Világháború „vigasznőjéről”, vagy a jelen kor áldozatairól.

Nyolc-ezer ember, köztük több kiváló ügyvéd, kérvényt nyújtott be Japán kormányzó koalíciója felé a múlt hónapban, követelve, hogy végre tegyenek valamit az jelenleg hatályban lévő nemi erőszakot büntető törvények hatékonyabbá tételéért.

Ez a probléma már jó ideje nem élvez prioritást Abe Shinzo Miniszterelnök kormányzatában – amely látszólag nagyobb hangsúlyt fektet arra, hogy visszaállítsa a gyerekek számára a bajonett gyakorlást, minthogy nőket védő törvényeket hozzon.

Csak hogy tisztán lássuk: A jelenleg hatályos törvények vajmi kevés védelmet biztosítanak.

Japánba, ha megerőszakolsz egy nőt, akkor az esélyed, hogy letartóztatnak elég alacsony, és hogy ténylegesen vád alá is helyezzenek körülbelül egy érmefeldobással egyenértékű – kicsit a vádemelés elmaradása felé húz. Még ha bűnösnek is találnak, jó esélyed van rá, hogy egy napot sem töltesz börtönben, ha bocsánatot kérsz és megfizeted az okozott sérelmeket.

Az elmúlt évekből két olyan szexuális erőszakkal járó eset is van, ami jól illusztrálja, hogy a Felkelő Nap Országa milyen távol is van a nőket érő bűncselekmények hatékony kezelésétől.

Emlékezhetnek arra az Egyesült Államokban történt erőszakra, amikor a Stanford-i úszó, Brock Turner csupán három hónapot töltött börtönben, miután megerőszakolt egy öntudatlan állapotban lévő nőt. Valószínűleg Japánban le se tartóztatták volna; még ha eljárást is folytattak volna ellene és bűnösnek is találják, akkor sem került volna börtönbe. Emellett nem is kötelezték volna a szexuális bűntényt elkövetők adatbázisába való nyilvántartásba vételére sem.

Japánban megússzák a férfiak a szexuális erőszakot, mivel a rendőrség vonakodik kivizsgálni az eseteket, az áldozatok elfelejtődnek, és a sok „womenomics¹” duma ellenére a társadalom, kulturális alapjait tekintve, még mindig nőgyűlölő.

Az Igazságügyi Minisztérium adatai szerint, a nemi erőszak és szexuális jellegű támadásokkal kapcsolatos éves letartóztatások mintegy fele (vagy kevesebb) jut el a tényleges vádemelésig. Természetesen lehet azzal érvelni, hogy sok olyan ország van szerte a világon, ahol sokkal rosszabbak a számok, vagy ahol egyáltalán nem büntetik a nemi erőszakot, viszont Japán egy gazdaságilag fejlett demokrácia, ahol ráadásul a 2020-as olimpiát is rendezni fogják. Mi, és a japán emberek ennél jobbat várunk.

Múlt évben történt egy igen nagy visszhangot kapó nemi erőszak eset, amiben a közismert színészt, a 22 éves Takahata Yuta-t óvadék ellenében szabadlábra helyezték, és elhagyhatta a Gunma prefektúra béli Maebashi-i Rendőrőrsöt még szeptember 9-én, mivel az ügyészek úgy határoztak, hogy nem vizsgálják ki a nemi erőszak vádját. Jelentések szerint Takahata letartóztatásakor elismerte az erőszakot, aminek hírét az összes nagyobb médiaorgánum szalagcímként közölte.

Azonban, miután megállapodott az áldozattal, a Josei Seven hetilap és más jelentések szerint is, az ügyészség ejtette az ellene hozott vádakat. Ezután, Takahata ügyvédjén keresztül közleményt adott ki, melyben ártatlanságát sugalmazta, és hogyha bíróságra kellett volna mennie, ott is ártatlannak vallotta volna magát.

A Rei ügyvédi irodánál dolgozó Kasai Kunitaka büntetőjogi védőügyvéd szerint, „Mikor az ügyészek ejtik a vádakat, sosem lehet tudni, hogy ezt azért teszik-e, mert nincs elég bizonyíték” Kasai arra is rámutatott, hogy „A legtöbb egyezséget rendszerint papírra vetik: ’Én (az áldozat) nem szeretném, hogy (a támadó) büntetőjogi szankciókkal nézzen szembe’. Ez rendkívüli mértékben elveszi a rendőrök kedvét attól, hogy felderítsék az ügyet, még ha ezt meg is tehetnék az áldozat együttműködése nélkül is.” A személyi sérüléssel nem járó nemi erőszak ügyeknél szükséges, hogy az áldozat feljelentést tegyen, máskülönben nincs bűncselekmény.

Egy, az erőszakos bűncselekményekkel foglalkozó rendőrnyomozó mondta a The Daily Beast-nek: „Nem akarunk gyalogok lenni a polgári peres ügyekben. Ha az áldozatok szeretnének büntető eljárásban elégtételt venni az elkövetőn, akkor mi is sokkal lelkesebben folytatjuk le a nyomozást az ügyben. Sokat dolgozunk a semmiért, ha az áldozat megegyezik az elkövetővel.”

Az Igazságügyi Minisztérium adatai alapján nem tudni, hogy éves szinten mennyi nemi erőszak történt Japánban, és a 2012-es, öt évet felölelő felmérés adatai azt mutatják, hogy az ilyen eseteknek csak 18,5%-át jelentették. Ezen felül, azokban a nemi erőszak ügyekben, ahol letartóztatásra is sor kerül, több mint felét, 53%-át, ejtik az ügyészek.

A büntetlen előéletű támadók, még ha vád alá helyezik és bűnösnek is találják őket, felfüggesztett büntetéssel távozhatnak, és egy percet sem kell börtönben ülniük mindaddig, amíg a felfüggesztés időtartama alatt nem követnek el semmilyen szabálysértés.

Ez volt a helyzet a Tokiói Egyetem diákjának, Matsumi Kensuke esetében is, akit elítéltek nemi erőszakért, amiért a múlt év május 11-én több barátjával együtt megerőszakolta egy részeg osztálytársát. Az áldozat nem volt hajlandó megegyezni a támadójával és a bírósági eljárást választotta, ahol a bíró a férfi tettét „erősködőnek és aljasnak” ítélte, az áldozat mentális állapotát és fizikai szenvedéseit pedig „elviselhetetlennek”. Ennek dacára még azon év szeptember 20-án csupán két év börtönre ítélte, négy évre felfüggesztve, mivel „bűnbánatot tanúsított és megfogadta, hogy nem iszik többé alkoholt.”

Sok nő vonakodik már a feljelentés megtételétől is, mivel félnek újraélni az eseményt, valamint magától a rájuk kerülő stigmától, mint szexuális támadást túlélő. Mégha a feljelentés megtételéhez össze is szedik a bátorságukat, igen csekély az esélye, hogy egy kiképzett, női tiszt kapja az ügyét. A rendőrség állományának csupán 8,9%-át teszik ki a nők.

A Japán Nemzeti Rendőrügynökség, bűncselekmények áldozatairól készített pamfletjében (angolul itt olvasható: PDF), azon belül is a szexuális bűncselekményt elszenvedettek rendőrségi támogatásáról szóló részben azt fejtegeti, hogy „az is elkerülhetetlen, hogy az áldozattal kontaktusba kerülő tisztek gyakran okozzanak számukra szenvedést, szekunder áldozathibáztatás által.” Listázza még azokat a módokat is, melyekkel minimalizálni lehet az okozott sérelmeket, mint mondjuk tanácsadással, különleges nyomozók alkalmazásával, vagy női tisztek kijelölésével, akik majd segítenek az áldozatnak. Ezzel szemben túl gyakran fordul elő, hogy a zsaruk egyáltalán nincsenek tisztában a JNR iránymutatásával.

Jó példa erre Laura Curtis esete, aki egy amerikai kutató Japán egyik tekintélyes egyetemén, és múlt nyáron nemi erőszak kísérletének volt áldozata. Miután leküzdötte a támadóját, borzasztó utazást tett a közeli rendőrőrsre, félvén a még szabadon kószáló támadójától. Meglepetésére, a rendőrök nemhogy nem mutattak semmilyen érdeklődést az ügy iránt, de még ő találta magát egy apró szobában tele, főképp férfi tisztekkel, és egyfolytában a történtek fájdalmas részleteit kellett elmagyaráznia.

Ez egy kis kivonat a beszámolójából:

Az járt a fejemben, hogy egy szimpla kikérdezésnek így kellene-e lefolynia. Betuszkoltak egy szűk lyukba, körülvéve öt rendőrtiszttel, akikből kettő, ha kényelmesen elfért volna velem a szobában. Viszont, miután túlléptem a helyiség alkalmatlanságán, elkezdett feltűnni a kikérdezés iránya.

• „Hogy nézett ki a férfi? Külföldi volt, igaz? Fehér volt? Amerikai?”
• Nem, mondtam, japán volt.
• „Koreai? Valószínűleg az, vagy kínai volt?”
• Nem, mondtam, japán volt.
• „Azt mondta, hogy átlagos hivatalnoknak nézett ki [fehér galléros dolgozó],” szólt közbe a szobában lévő egyetlen női tiszt, „Azt mondta, japán volt.”
• „Biztos benne, hogy fehér inget viselt? Nem nézett inkább ki pólónak?”
• Nem, mondtam, harmadszor is megismételve magam. Egy rövid-ujjú, galléros ing volt.
• „És ilyen nadrágot viselt?” Feltételezte az egyik férfi tiszt, meghúzgálva a fekete, szűk szárú nadrágját.
• Nem, mondtam, újra megismételve önmagamat. Lötyögőek voltak.
• „Mint egy hivatalnoknak” visszhangzotta a női tiszt. „Pontosan ezt mondta.”

Az első pár alkalommal nem sikerült elcsípni a szót, és a kontextusból nem sikerült kitalálnom, hogy igent vagy nemet mondjak. Hallottam a „higai” szót, ami kárt vagy sérülést jelent, viszont fel sem tűnt, hogy a „higaitodoke” a rendőrségi jelentés volt, és az egész kikérdezésen úgy bukdácsoltam keresztül, adrenalin-roham közepette, hogy olyan kérdésre próbáltam kikerülni a választ, amit még csak nem is értettem.

Az egész kikérdezés olyan volt, akár egy szürrealista színdarab, aminek az utolsó felvonásában a rendőr elvitte őt a bűncselekmény helyszínére, nem sokkal a támadási kísérlet után. Amott újra kellett élnie a támadást a női tiszttel, miközben újra meg újra feltették neki a kérdést, miszerint a támadó külföldi volt-e, avagy egy részeg. Mindeközben állandó jelleggel bátorították a feljelentéstől való elállásra.

Sajnálatos módon, a rendszer és maga a társadalom első, ösztönösen felbukkanó cselekedete, hogy találjon valamit vagy valakit a támadó helyett, akit lehet majd hibáztatni. Nevezetesen az áldozatot, vagy ami még kényelmesebb, az alkoholt.

Az erőszaktevő Takahata esetében, a média rászállt a híres, színész anyjára, zaklatva őt a felelőssége miatt, hogy hogyan volt képes felnevelni egy ilyen elkényeztetett, meggondolatlan fiút. Erre reagálva sajtókonferenciát tartott, ahol könnyek közepette kért bocsánatot és helytelenítette fia cselekedetét, azonban mindezzel párhuzamosan biztosította fiát, hogy bármi is történjen támogató édesanyja lesz. Mikor arra kérték, hogy kommentálja az áldozatot, egy bocsánatkérésen kívül nem kínált fel semmit, mindeközben az egész konferencia alatt az áldozatra csak úgy utalt, mint „állítólagos áldozat”.

A fotóriporter és erőszaktúlélő Ohyabu Nobuko, széles körben dolgozott együtt a japán rendőrséggel és tanácsadókkal, hogy jobban tudják kezelni az ehhez hasonló nyomozásokat. Azt mondja, hogy az egyének eredménytelen felelősségre vonása ösztönzi szexuális erőszak kultúrát Japánban.

„Érdekes látni, hogy egy anya ennyire tutujgatja a fiát, ami meglehetősen megszokott dolog mind Japánban, mind az Egyesült Államokban,” mondja Ohyabu. „Végső soron, ezek a túlóvó anyák felelősek ezért a felelőtlen, anyuci pici fiacskája típusért, aki képtelen feltakarítani a saját mocskát. Szerintem ez terjedelmes részét képezi az szexuális erőszak kultúrának.”

A mai Japánban, mindent és mindenkit felelőssé tesznek a szexuális erőszakért, kivéve magát az elkövetőt. Ezért egyáltalán nem meglepő, hogy rengeteg erőszaktevőnek gondot okoz a tetteik súlyának felismerése.

Makino Masako, aki egy rendőrtisztből lett gender és szociológia kutató a Kiotó Egyetemen, mélyreható párhuzamot lát a mai elkövetőktől hallott nemi erőszak narratívák, és aközött a hozzáállás között, amit az Abe Shinzo Miniszterelnök által vezetett adminisztráció mutat a „vigasznő” felé, akit/akiket a 2. Világháború alatt kényszerítettek szexre a japán katonák.

Makino száznál is több erőszaktúlélővel és elkövetővel is beszélt a kutatással töltött évei során. Amit talált, hogy az erőszaktevők egyáltalán nem képesek felismerni és azonosítani magukban az elkövetőt. „Bárkitől képesek bocsánatot kérni mindaddig, amíg az nem maga az áldozat,” mondja. „Azért szemelték ki az áldozatokat, mert azokat a nőket náluk „kevesebbnek” hiszik, és hogy az áldozatok a törvényt felhasználva harcoljanak, az az erőszaktevőknek a lehető legnagyobb megaláztatást és vereséget jelentik. És mindaddig, míg harmadik személy előtt bocsánatot kérnek, legyen az a bíróságon, vagy egy kutatónak, mint Makino, úgy érzik és gondolják, hogy terhük megbocsátást nyert, ezáltal az elfogadás benyomását kapják a társadalomtól.”

Egy ízben Makino megkérte őket, hogy beszéljenek az eseményekről első-szám első-személyben, és azt fedezte fel, hogy amint ezt megpróbálják, képtelenek lesznek beszélni róla, féle attól, hogy vállalniuk kell a saját tettüket. Csak úgy voltak képesek leírni az erőszakot, hogy „az áldozatnak baja esett” – és nem úgy, hogy ők maguk „bántották az áldozatot.”

Makino megjegyezte, hogy ez ugyan az a stílus, amit Abe alkalmaz a vigasznő(k) esetében is – azok a koreai, holland, tajvani és más nők, akiket szexmunkára kényszerítettek a háború alatt. Azt mondja, ez teljesen nyilvánvaló volt Abe televíziós felszólalásában, amit a 2. Világháború lezárásának 70. évfordulóján adott 2015. augusztus 14-én.

A bocsánatkérést nem az áldozatoknak szánta: puszta előadás volt, amiért elismerést tudott bezsebelni a „helyes” dolog megcselekvésével, mondja Makino. Abe azt is megemlítette, hogy Japánnak sosem szabad elfelejtenie, hogy nőknek „esett baja”, amivel ugyancsak nem sikerült elismerni a felelősséget, és hogy sértést sértésre halmozzon, kijelentette azon vágyát, hogy a sérült nők „mellé álljon”, és a „világot abba az évszázadba vezesse, ahol a nők jogai nem szenvednek csorbát.”

Makino azt taglalja: „Ha a világot a szexuális erőszakot megakadályozó hellyé akarja tenni, ahhoz a legfontosabb lépés, hogy ne ismételje meg a múltbéli hibáit. Mindenekelőtt tisztázza a történteket, kérjen bocsánatot az áldozatoktól, és sose feledje bűnbánatot.”

Mikor egy társadalom vezetői a lehető legnagyobb mértékben tagadják le az elkövetők felelősségét, ott természetes, hogy az áldozatok nem lépnek elő. Túl nagy a kockázat, ahogy az akadályok is.

Tavaly szeptemberben, egy különleges tanácsadó testület a Japán Igazságügyi Minisztériumnak erősen javasolta, a szexuális jellegű támadásokat és a nemi erőszakot szabályzó törvények átalakítását. A tanács javasolta, hogy ne legyen szükség az áldozat általi bűntető-feljelenésre a vádemelés megtételéhez, valamint a minimális börtönbüntetést emeljék háromról öt évre. Azt is megjegyezték (Japán számára megdöbbenéssel), hogy a nemi erőszakot elszenvedő férfi áldozatokat is ismerjék el annak, mivel a jelen törvényi szabályozás alatt, csak nők lehetnek nemi erőszak áldozatok.

Az Igazságügyi Minisztériumban nem hagyták figyelmen kívül ezeket a javaslatokat, és indítványozták a Japán parlament számára a büntetőtörvénykönyv revízióját, ami március 7-én zöld utat is kapott. Ez az első revíziója a még 1907-es Meiji kórban hatályba lépett szexuális kihágások szabályozásának, amely sokak szerint már régen esedékes volt.

Ha az országgyűlés elfogadja, akkor a jelenlegi minimális büntetési tétel háromról öt évre emelkedik, a férfiakat is elismerik áldozatnak, valamint nem lesz szükség az áldozatok panaszára a szexuális erőszakot és nemi molesztálást elkövetők elleni vádemeléséhez.

Más tényezők is felülvizsgálásra kerülnek: Új cikkely kerül bele a családon belüli erőszakról, amely büntetni fogja a gondozásuk alatt álló gyerekekkel való nemi közösülésért a szülőket és a gyámokat, még úgy is, ha fizikai erőszak és fenyegetés sem történt, illetve akkor is, ha az áldozat ezt nem jelenti. A jelen szabályozás megköveteli a fizikai erőszak vagy a fenyegetés meglétét egy nemi erőszak ügy felállításához.

Jogi értelemben ez mindenképpen haladás lesz, ha átmegy a törvényjavaslat. Viszont még akkor is áll az a helyzet, hogyha az áldozat nem kíván feljelentést tenni, akkor várhatóan az ügyészség meg fogja szüntetni az ügyet, ahogyan azt teszik is már évek óta.

Emellett még mindig valószínű, hogy egy „őszinte” bocsánatkérés továbbra is felfüggesztett börtönbüntetéssel jár majd letöltendő helyett.

A nőgyűlölet és a szexizmus mélyen gyökeredzik a Japán társadalom minden egyes rétegében, és a szexuális erőszak elleni szilárd fellépés egy pozitív lépés volna a problémák korrigálása felé. Talán a büntetőtörvénykönyv felülvizsgálata jó irányba mozdítja el az eddigi irányvonalat. Ha átmegy. Viszont a kormány összes „hatalmazzuk fel” a nőket dumájának ellenére, mégis mennyire lehet egy japán nő erős, ha képtelen felelősségre vonni az őt megerőszakolót a bűneiért, és börtönbe juttatni?

Saját megjegyzések:

¹    Womenomics: A japánok imádják az ilyen szójátékokat. A szó a „women” nő, és az „economics” (köz)gazdaság szóból képződött. Lényegét tekintve a női munkával akarják serkenteni a gazdaságot. Dolgozzon több nő, többen legyenek vezető beosztásban, emellett pedig legyen családjuk és szüljenek gyereket, mert különben elfogy a japán. Egy ilyen, a nőt alsóbbrendű embernek tekintő társadalomban, ez az ötlet szerintem már halva született, de legalább jól hangzik.